Szeged emblematikus épületénél a Hősök Kapujánál találkoznak minden év májusának utolsó napján a megemlékezők. Szerencsére most sem volt ez másként. Mintha a város Csipkerózsika álmából ébredezne. Ebben az évben láthatóan többen gondolták úgy, hogy fejet kell hajtani a jelen kor emberének hőseink emléke előtt. A Szegedi Bajtársi Klub szervezte ünnepségen Kispál Jenő nyugállományú alezredes, a klub elnökhelyettese mondta el megemlékező gondolatait.
Ezt követte Dr. Marjanucz László a Szegedi Tudomány Egyetem professzora. Eladásmódja, óriási tudástára mindig megható elemekkel tűzdelt megemlékező beszéde elvarázsolta a nagyérdeműt.
Tisztelt Emlékezők, Kedves Honfitársaink, kezdte beszédét a szónok.
Ma nem csupán virágokat hozunk. Ma nemcsak koszorút helyezünk el egy emlékmű tövébe. Ma egy pillanatra megállítjuk az időt… és visszanézünk. Visszanézünk egy olyan korba, ahol emberek ezrei álltak válaszút elé – élet és halál között –, és a legnagyobbat választották: az áldozatot a hazáért. Nem kérdezték, hogy megéri-e. Nem tudták, hogy visszatérnek-e. Csak mentek… és hittek. Hittek abban, hogy az otthon, a család, a nemzet túléli azt, amit ők már talán nem fognak.
Csend van most.
Nem a fegyverek zaja, nem a parancsszavak harsanása, csak a csend – és az emlékezés. De ez a csend beszél. Mesél a frontról írt levelekről, a búcsúölelésekről, az utolsó pillantásról, mielőtt a vonat elindult. Mesél azokról, akik soha nem tértek vissza – és azokról is, akik visszatértek, de a lelkük ott maradt, ahol a bajtársaik elestek. Ma nemcsak hősöket ünneplünk – embereket gyászolunk. Apákat, fiúkat, testvéreket, barátokat. Embereket, akik ugyanúgy szerettek, reméltek, féltek, mint mi.
És ma, itt állva, velük együtt lélegzünk – mert az emlékezés által még mindig köztünk élnek. És mit tehetünk mi, az élők? Mi, akik nem átéltük, hanem csak megörököltük az ő áldozatukat? Őrizzük a békét. Őrizzük a méltóságot. És őrizzük a nevüket. Mert egy hős addig él, amíg emlékeznek rá. Most, amikor koszorút helyezünk el, minden virágszálban ott van egy néma köszönöm. Egy köszönöm azoknak, akik nem tértek haza – hogy mi ma itthon lehessünk. Egy köszönöm azoknak, akik elvesztettek valakit – hogy mi ma ne veszítsünk el senkit. És egy köszönöm az életért, amit nekünk adtak… a sajátjuk árán.
Záró mozzanataként a több évnyi önzetlen segítőkészsége elismeréseként Csepi László nyugállományú őrnagy a jelenlévők nagy tapsvihara közepette átadta a klub emlékérmét Dr. Marjanucz László professzor úrnak.
A fájó történelmi visszatekintést oldotta a MÁV Hazánk Énekkarának gyönyörű dalcsokra. Térzenét szolgáltatott és a megemlékezést zenei keretbe foglalta a Fricsay Ferenc Városi Fúvószenekar.
A megemlékezés koszorúzással és a Szózat közös eléneklésével záródott.
A mai kor emberének háláját és köszönetét fejezte ki a halott katonát ábrázoló szobor lábánál elhelyezett virágzuhatag.
Isten áldja Hőseinket! Isten áldja Magyarországot!
Szöveg: Nagy Zoltán nyugállományú pv. alezredes, a Szegedi Bajtársi Klub titkára, fotók: Joó Edit, Illés Antal, Siprikó Sándor