Elhunyt ifj. Sztanó Géza nyugállományú r. alezredes

Emlékezzünk ifjabb Sztanó Gézára

Ismét elment valaki. Véglegesen és visszavonhatatlanul. Gyászolunk.

Nem sokkal több, mint egy éve, amikor felkérték a BEOSZ ügyvivőjének, amikor megválasztották a Közép-dunántúli Régió helyettes vezetőjének, még tele volt ambícióval, tervekkel, tenni akarással. Akkoriban sokat beszélgettünk. Talán még egy kicsit irigyeltem is az erejét, az optimizmusát. Aztán nem sokkal később elmondta, hogy baj van. Akkor már nem irigyeltem, csak szorítottam Neki. Azt kívántam, hogy Ő legyen az, aki legyőzi azt, amit túlságosan is sokan legyőzhetetlennek tartanak. Tudtam, hogy Ő nem adja fel. Tudtam, hogy harcolni fog. Végtelen kitartás és erő volt benne. Kitartás, amely abból táplálkozott, hogy tudta, dolga van még a világban. Végtelenül tisztelte a szüleit. Szerette a testvérét. Negyven év után is olyan szerelmes volt a feleségébe, mint a házasságkötésük napján. Szíve minden szeretetével szerette a gyermekeit. Büszke volt rájuk. Lelke minden melegségével imádta az unokáit. Boldog volt, és a boldogság erőt adott Neki. Sajnos mindez nem volt elég.
Sztanó Géza 1951. szeptember 5-én született Budapesten, katonacsaládban. Édesapját e lap olvasói valamennyien ismerik és tisztelik. Általános és középiskolai évei után egy ideig a civil életben dolgozott. 1972-ben vonult be sorkatonai szolgálatra, 1973-ban pedig megkezdte tanulmányait a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolán. Miután tisztté avatták, első beosztása Hatvanba szólította Öt év után került vissza a fővárosba. Előbb az őrezrednél, majd a Kunigunda utcában szervezte az oda bevonultatott nem mindennapi sorállomány szabadidejét és kulturális életét. A velük való foglalkozás nagy általános műveltséget, a különböző művészeti ágakban való jártasságot, különleges módszereket, nagy empátiakészséget igényelt. Sztanó Gézában mindezek a tulajdonságok megvoltak. Életre szóló barátságokat kötött a beosztottaival, a munkatársaival, a főnökeivel.
1982-ben iskolázták be a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiára. A lelkében, mentalitásában fiatal, de már tapasztalt tisztre új kihívások vártak. Előbb a zenész, majd az élelmezési tiszthelyettes képző intézet kollégiumigazgatójaként a Magyar Honvédség fiatal altisztjeinek nevelésében alkotott maradandót. Mindvégig azon dolgozott, hogy a kor kihívásainak megfelelni tudó fiatalok kerüljenek ki az intézmények falai közül.
1995-től, egy nagy váltással az MH 4. sz. Anyagraktár rezsim főtiszti beosztásába nevezték, ki. Ahogy minden beosztásában, itt is maximális teljesítményt nyújtva végezte feladatait. 2002-től a 4. sz. Anyagraktár és állománya a rendőrség kötelékébe került. Szatnó Géza alezredes a Magyar Honvédség egyenruháját a Magyar Rendőrség uniformisára cserélte. Aztán két év múlva, sorozatos átszervezések után úgy döntött, hogy szolgálati nyugállományba vonul.
Nyugdíjazása, amely lezárta élete egy jelentős fejezetét, új kihívásokat is jelentett. 2006-ban végigjárta az El Caminot. 2007-től négy éven át, felesége külszolgálata alatt Mons-ban a magyar közösség vezetőjeként szerzett megbecsülést magának, a magyar katonának, és Magyarországnak.
Miután hazatértek bekapcsolódott Székesfehérváron a Wathay Ferenc Bajtársi Egyesület munkájába. 2016-ban a BEOSZ KDR helyettes vezetőjének választották a régió egyesületeinek vezetői. A BEOSZ tisztújító küldöttgyűlése után pedig felkérést kapott, hogy legyen a BEOSZ szervezési ügyintézője. Nagy igyekezettel és kedvvel kezdte meg a m unkát.
Sajnos a betegség megakadályozta, hogy kiteljesedjen új feladataiban. Harcolt és bizakodott. Családja és barátai támogatásával elviselte az elviselhetetlent, kibírta a kibírhatatlant. Meg akart gyógyulni. Élete utolsó napjaiban is voltak még tervei. Ezeket sajnos már nem tudta megvalósítani.
Május 23-án, életének hatvanhatodik évében elragadta a halál. Június 2-án kísértük el utolsó földi útjára. Gyászolják szülei, felesége, gyermekei, unokái és barátai.

Nem felejtjük. Emlékeinkben tovább él.