A Doni katasztrófára emlékeztek Szegeden

83 évvel ezelőtt, 1943 január 12-én kedden a reggel sötét és ködös volt Uriv környékén. A látótávolság néhol az 50 métert sem érte el. A hőmérséklet -30, -35 fok volt. A magyar katonák a fedezékek mélyén próbálták melegen tartani magukat. És ekkor, 9 óra 45 perckor a világ véget ért. A szovjet tüzérségi előkészítés más volt, mint a nyári csaták idején. Ez valami elemi erejű pusztítás volt. A Sztálin-orgonák, a rakéta sorozatvetők visító hangja szinte feltépte a levegőt, majd másodpercekkel később a becsapódó lövedékek megrázták a földet. A tűzhenger egy precízen megtervezett végrehajtással valósult meg. A frontvonal ezen szakaszán a magyar 7. könnyű hadosztály gyalogezrede állt a vihar középpontjában. A hírösszeköttetés megszakadt.

Mindenki magára maradt a saját kis gödrében.

És ekkor az orosz tüzérségi tűz után megindult a gyalogsági támadás, de nem úgy ahogy azt korábban megszokták és várták. A vöröskatonák hóbagolyként olvadtak álcaruhájukban a tájba és ami még rémisztőbb volt, tankokon érkeztek. A T-34 -s tankok megjelenésével katonáink sorsa megpecsételődött. A felszerelés hiányosságai, a technikai eszközök képességei szinte előre vetítették a véget.

Katonáink parancsra vonultak a távoli frontvonalakra, de azokról sem szabad megfeledkezni kik a honvédség keretében munkaszolgálatosként kerültek oda. Legyenek akár szerbek, vendek, románok, ruszinok és rutének, cigányok, valamint a szombatisták és a Jehova tanúi. Valamennyien hadműveleti területen vagy az arcvonalban, szállításnál és rakodásnál, utak és hidak, máskor bunkerek építésén dolgoztak.

Sokféle utász- és árkászmunkát végeztek polgári ruhában, saját felszerelésükben, legtöbbször pihenőnap nélkül robotoltak. 1943 január 12. és február 9. között naponta tízezrével vesztek oda vagy lettek hadifoglyok a doni hómezőkön magyar katonák és munkaszolgálatosok. A feljegyzések szerint a szovjet frontra küldött közel 50 ezer munkaszolgálatosból csupán 6-7 ezer került haza.

A halottak közül legalább 35 ezren árkok mentén elkaparva, jeltelen sírokban vagy temetetlenül porladnak Ukrajna és a mai Oroszország földjén.

Az utókornak kötelessége, hogy „soha ne felejtsük el őket”.

Habár a levéltári iratok egyre jobban kutathatóak, ennek ellenére a doni veszteségekről pontos adatok még ma sem állnak rendelkezésre.

A 2. magyar hadsereg mintegy 93 500, más források szerint 120 ezer, illetve 148 ezer embert veszített el, az elesettek és a fogságba kerültek pontos számát megállapítani nem lehet. És a veszteséglista felsorolásába nem is ejtettünk szót az idehaza megcsonkított családok százezreiről. A doni katasztrófa a magyar hadtörténelem legnagyobb veresége. Magyar katonaság a keresztes háborúk óta nem harcolt olyan messze a hazájától, mint akkor.

A megemlékezés kötelességének jegyében szervezte meg a Szegedi Bajtársi Klub, együttműködve a Szeged-Csanádi Egyházmegyével a Szent József Jezsuita Templomban az áldozatok lelki üdvéért tartott szent misét 2026. január 10-én. A szent misét Kondé Lajos a Szegedi Dóm plébánosa celebrálta.

A szent misét követően a megemlékezők átvonultak a Rákóczi térre. Itt található Kligl Sándor „A háború – A doni harcosok emlékére” szoborcsoportja.

Csepi László nyugállományú őrnagy, a Szegedi Bajtársi Klub elnöke a Himnusz elhangzását követően röviden összefoglalta a Donnál elesettek szegedi vonatkozását. „Értünk és minden áldozatért szólt ma a szent mise a jezsuita templomban. Nekünk utódoknak kötelességünk az emlékezés. Emlékezni az elesettekre, azokra az emberekre, akik ma a hazánktól távol nyugszanak valahol. Azokra is, akik itthon hazahozott testi és lelki sebeikbe haltak bele. Emlékük ápolásakor azonban ne csak a szenvedésükre és a borzalmakra emlékezzünk, hanem arra is, amiből ezek elviselésére erőt merítettek. Ezek pedig nem más, mint a hazaszeretet, a család szeretete és az értük érzett felelősség, valamint az áldozatvállalás képessége és a magyarság megtartó ereje. Emberek tudtak maradni és ez az igazi győzelem, ez a béke diadala a háború felett.”

A koszorúk elhelyezése előtt mindannyian meghallgattuk Sinkovits Imre előadásában Vihar Béla: Egy katona megy a hóban című költeményét.

A megemlékezés virágait Szeged MJ. Város képviseletében Dr. Binszki József alpolgármester, Csongrád-Csanád Vármegyei Területvédelmi Bizottság képviseletében Csepregi Balázs alezredes, a MH vitéz Heim Géza 46. Területvédelmi Zászlóalj képviseletében Pontyik Pál őrnagy, a Történelmi Vitézrend Csongrád-Csanád Vármegye képviseletében vitéz Gimesi István és vitéz Ocskó Zsuzsanna, Magyar Tartalékosok Országos Szövetsége Csongrád-Csanád Vármegyei elnöke Vajda Zoltán, a Szegedi Bajtársi Klub nevében Gergely János nyugállományú ezredes, Nagy Zoltán nyugállományú pv. alezredes, Salamon Béla nyugállományú alezredes helyezték el.

A történelmi tényeket lehet így is és úgy is magyarázni. De azt, hogy a Don-kanyarban egy ordas eszme nevében 120 ezer honfitársunk lelte halálát soha nem szabad felednünk. Emlékeznünk, emlékeztetnünk kell a ma emberét és a felnövekvő generációkat: ilyen soha többé nem fordulhat elő, SOHA!

Nyugodjanak békében!

Szöveg: Nagy Zoltán nyugállományú pv. alezredes, a Szegedi Bajtársi Klub titkára