Nagyoroszi születésnapja

Rövid két nap telt el és máris egy újabb jubileumot köszönthettünk. A nagyoroszi légvédelmi alakulat születésnapját. Csakhogy ekkor nem az 50., hanem a 75. évet ünnepelhettük. Ahogy az aranyoklevelünk átvétele a Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karán, úgy ez az esemény is életünk végégig emlékezetes lesz.

Párhuzamosságok vannak. Mi aranyoklevelesek itt is jelen voltunk. Nem mindnyájan, „csak” négyen, de jeleztük, hogy élünk, és emlékezünk. Légvédelmi tisztekként végeztünk 50 évvel ezelőtt, és ugyanúgy kötődtünk ehhez a nagy múltú, híres alakulathoz, mint alma materünkhöz, a Zalka Máté Katonai Műszaki Főiskolához. A budapesti főiskolánkat 2008-ban porig rombolták egy máig fájdalmas, átgondolatlan honvédelmi miniszteri döntés következményeként, szeretett alakulatunk meg 2004-ben fejezte be pályafutását, zárta a kapuit és szűnt meg ehelyütt a katonaélet. A kerítésen belül azóta is dolgozik az idő, lassan, de biztosan az enyészeté lesz minden, a természet itt-ott már vissza is vette azt, ami az övé volt egykoron.

Volt, aki tisztavatás után azonnal ide, az MN 7486 fedőnevű alakulathoz vonult be szolgálni a hazát, erősíteni a csapatlégvédelem fegyvernemet, s volt persze olyan is, aki máshol képzelte el szolgálatát, de ide vezényelték átképzésre, megtanulni az új légvédelmi rakéta vagy a valamivel régebben rendszeresített, önjáró csöves légvédelmi technikákat, aztán csak itt ragadt, hol négy évre – családostul meg gyermekestül -, ahogy én, avagy sokkal több évre, de egy máig biztos, senki nem bánta meg ezeket az esztendőket. Én sem!

1975-től vettünk részt a Csapatlégvédelmi Kiképző Központ, a CSLKK napi életében, kiképeztünk sorkatonákat, tartalékos tiszti hallgatókat, hivatásos tiszthelyettes hallgatókat, ki-ki még vietnámi nemzetiségű hallgatókat is. Szép időszak volt. Fiatalok voltunk. Komolyak és még nem egészen komolyak. Ott fénylett a vállainkon a hadnagyok arany csillaga, amikre oly büszkék voltunk.

Ma meg már majdnem annyi idősek vagyunk, mint maga az alakulat, ami 1950-ben látta meg a napvilágot, mi meg néhány évvel később.

Hetvenöt év telt el a születés, huszonegy év a felszámolás óta, és itt fényképezkedünk a most felavatott, helyőrségi emlékhelynél. Négyen vagyunk. Pálfi „Öcsi” József, Kozsik János – szomorú kimondani, de az alakulat utolsó parancsnoka -, Kasza Sándor és jómagam. Egy ezredes, két alezredes és egy őrnagy. Civilben.

A nagyoroszi Légvédelmi Hagyományőrző Egyesület – amelynek Kozsik János nyugállományú ezredes barátunk az elnöke – 2023-ban határozta el, hogy a 75. évfordulóra széles összefogással létrehoz egy emlékhelyet, amit ünnepi állománygyűlés keretében avatnak fel. Az álom már valóság. Meghatódva hallgattuk a Himnuszt és néztük az emlékhely leleplezését, elérzékenyültünk az ünnepi beszédek hallatán, felemelő volt a táborilelkész áldása, majd a koszorúk elhelyezése, s végezetül a Szózat felcsendülése a Szolnok Légierő Zenekar jóvoltából.

Szép ünnepség volt. Érzelmektől áthatott. Olyan érzelmektől, amit mondatokba önteni már-már lehetetlen. És az érzelmek csak fokozódtak, amikor az Egyesület elnöke elismeréseket adott át mindazoknak, akik a legközvetlenebbül segítették elő, hogy az emlékhely létrejöhetett. Hol? Az egykori helyőségi művelődési otthonból Pálfalvi Nándor Művelődési Ház és Könyvtárrá nemesedett intézmény színháztermében. Majd „meglepetés koncertet” adott a katonazenakar, gyorsabb levegővételre és vastapsokra ösztönző, pattogó ritmusokkal, s a végén, hála érte, a légvédelmi tüzérek indulójával.

Szerző: Horváth Miklós nyugállományú őrnagy

A szerk. megjegyzése: a rendezvényen a Bajtársi Egyesületek Országos Szövetségét Esküdt Lajos nyugállományú ezredes, elnök és Koós Gábor nyugállományú alezredes,  a BEOSZ Közép-magyarországi Régió régióvezetője képviselte.