11-11-11-11 megemlékezések

Megemlékezés a XIII. kerületben

Az I. Világháborút, azaz a Nagy Háborút lezáró 1918. 11. hó 11-én 11 óra 11 perckor hatályba lépett tűzszünet 107. évfordulóján, a Harctéren Elesett Katonák Nemzetközi Emléknapján, a Nemzetközi Gyertyagyújtási Akció keretében koszorúzással és gyertyagyújtással emlékeztünk meg a XIII. kerületi Világháborús Emlékműnél az elesett katonákról és a polgári áldozatokról. A rendezvény a Felhívójellel kezdődött. A narrátor idén is Radó Gábor volt, aki a megjelentek köszöntése után levezényelte a programot.

A Himnusz után Józan László előadásában Reményik Sándor Eredj, ha tudsz című versét hallgatták meg a résztvevők, majd Egyesületünk elnöke, Vanyur Tibor hszj. ezredes emlékezett meg a háború valamennyi áldozatáról.

A tisztelet koszorúját a választókerület országgyűlési képviselője és a kerület polgármestere mellett az Emlékmű állítását kezdeményező civil szervezetek – köztük a Balassi Bálint Bajtársi Egyesület – képviselői helyezték el, majd a résztvevők gyertyagyújtással emlékeztek a háborúban elhunytakra. A Szózat hangjai után a Magyar Takarodóval fejeződött be az ünnepi megemlékezés.

Szöveg: Erdős László nyugállományú ezredes

Megemlékezés a Városmajorban

November 11-én, 11 órakor emlékeztünk a városmajori, az első világháborús tábori vadászzászlóaljak hőseinek tiszteletére 1941-ben emelt emlékműnél. Engem ért a megtiszteltetés, hogy beszédet mondjak, fejet hajtva az első világháborúban elesett valamennyi magyar és más nációk hős katonáira is emlékezve.

Az aznap hajnalban aláírt fegyverszünet után, mintegy 6 órával később, 1918. november 11-én, 11 órakor ért véget a Nagy Háború.

A magyar veszteségek is óriásiak voltak.

A történelmi Magyarországról hadba vonult 3 millió 400 ezer katonából 530 ezren haltak hősi halált, 1 millió 400 ezer katona megsebesült, több, mint 830 ezren estek hadifogságba, tehát körülbelül minden ötödik katonánk érkezett haza „épségben”, illetve térhetett haza egyáltalán a Nagy Háborúból. Köztük anyai nagyapám, Szabó Gyula is.

Csak az olasz fronton, az Isonzó mellett több mint százezer magyar katona halt meg úgy, hogy a nagy létszámú hadseregek közötti csaták mindvégig egy viszonylag kis területért folytak.

Ha felidézzük a Waterloo-i csata 1815-ös helyszínét, lelki szemeink előtt megjelenhet egy szinte hihetetlen kép: pár nap után a véráztatta mezőkön-dombokon már pipacstenger hullámzott. Száz évvel később, az Ypres-i, isonzói, doberdói elesettek sírjain ugyanígy nyíltak a skarlátvörös, négyszirmú pipacsok, majd ez a szép gyomvirág – nem is oly’ soká – a világ egyik legismertebb, napjainkban is tisztelt szimbólumává vált.

Bartos Mihály barátom, korábbi posztjában, idézte a háborús világirodalom egyik méltán híressé vált versét is…

A napóleoni háborúk végét jelentő waterlooi csata után jegyezték fel, hogy néhány nappal az ütközet után vérvörös pipacstenger borította be a véráztatta harcmezőt. Ez a szép kép ihlette meg a Nagy Háborúban, 1917-ben tüdőgyulladásban elhunyt katonaorvost, patológus professzort, John McCrae alezredest (1872–1915), aki az I. kanadai gyalogosezred tisztje volt.

A ypres-i ütközetben vesztette el barátját, korábbi tanítványát, Alexis Helmert, s az ő emlékére írta a világirodalom legszebb háborús költeményei közé sorolt A flamand mezőkön (In Flanders Fields) című verset. A vers szerencsére fennmaradt, és nagyban hozzájárult, hogy az 1919 óta ünnepelt Emlékezés Napjának jelképe ez a szép, mély emlékeket idéző virág lett.

John McCrae: Flandria mezején (1915)

Flandria mezején pipacsok nőnek

Keresztjei közt egy temetőnek

Ez jelöli a mi helyünket;

s bár fenn az égen

Még bátran szól a pacsirta ének

Lenn, az ágyúdörgésben

nem hallod őket.

Mi vagyunk a halottak,

kik pár napja még

Éltünk, elestünk, ragyogott

ránk a naplemente

Szerettünk, szerettek minket

s most itt a vég,

Flandria mezején.

Viaskodjatok Ti az ellenséggel;

Átadjuk a fáklyát elhaló kézzel;

Vigyétek Ti azt magasra tartva.

De ha hűtlenek lesztek hozzánk, mélyén a sírnak

Mi nem tudunk aludni,

bár pipacsok nyílnak

Flandria mezején.

(Nika Géza fordítása)

Köszönet a Krajczáros Alapítványnak, hogy áldásos tevékenységük keretében felvállalták, és sok-sok éve már féltőn őrzik, ápolják nagyapáink, déd- és ükapáink küzdelmeinek emlékét, helytállását.

Szöveg: Horváth Miklós nyugállományú őrnagy