Harangszó egy hadseregért

A Szegedi Bajtársi Klub szervezésében a hagyományokat követve a Doni áttörésnél 1943. januárjában elesett hősök és áldozatok üdvéért Szegeden a Szent József Jezsuita Templomban szentmisére került sor. Az áttörés következménye a magyar családok ezreire mérhetetlen gyászt és évtizedekre kiható megpróbáltatást hozott, hiszen alig volt olyan család akinek hozzátartozója ne maradt volna ott a jeges hómezőn, vagy ne szerzett volna életre szólóan kiható sebeket. A hagyományokat követve az istentiszteletet követően koszorúzásra átvonultunk a Rákóczi térre a Háború vagy Szabad emlékezés szobrához. A hőseinkre visszaemlékezők belső indíttatását jól láttatja az alábbi gondolatfüzér:

Harangszó egy hadseregért

Azt mondod, katona volt? Én azt: ács, szatócs, tanár, vagy éppen kovácsműhelyben tüzes vasat kalapáló, izzadtságban fürdő segéd. Azt mondod, a fasiszták oldalán, német fegyverbarátként vonult a harcba? Én azt mondom: vitték nekik a katonai behívókat, a parancsmegtagadást halállal büntető fenyegetéssel kötötték csokorba. Azt mondod: rossz célért harcoltak? Azt mondom, az életükért.
Mert mínusz 30 fokban, amikor a megfagyott konzervet próbálja a baka tenyere melegével kiolvasztani a dobozából, és meghallja a dübörgő, ellenséges tankok hangját, és tudja, neki csak egy puskája van, nincsenek célok, se rosszak, se nemesek. Halálfélelem van, életösztön tombol a testben, és emlékképek villannak fel otthonról, legyen az bérház függőfolyosójára néző ablak, vagy tehénbőgéstől hangos tanya. Csak háború van, amit túl kellene élni, csak parancs van, amit kötelessége teljesíteni, és az öldökléstől beszűkült szem van, ami a rá rohanó hosszú kabát alatt nem embert sejt, hanem ellenséget, mert a lövészárokban sem ember tartja a fegyvert, hanem katona, akire otthon várnak, akit otthon szeretnek. De mínusz 30 fokban ez a távoli szeretet nem melegít se lelket, se testet, amikor jön a tank, és jönnek a hurrázó, gépfegyverből halált osztó katonák mellette, mert tudja, az a tank az ő testén gázol át, a kilőtt golyó az ő testéből szakítja ki a húst.
Hősök voltak? Vagy áldozatok? Emberek voltak, akik közül nagyon sokan tavaszi szélben szép lányok után fordultak meg a szegedi Kárász utcán, vagy a pesti Oktogonon, emberek, akik a Tiszához, Dunához, Balatonba jártak fürdeni, akik a sarki cukrászdában vették a fagylaltot, gyógyszertárba siettek, ha beteg szenvedett láztól a családban, és futballpálya korlátjának támaszkodva remélték, győzni fog a csapatuk. Emberek, akik házat építettek, házakat, amikben ma is lakunk.
Emberek, akiknek dehogy jutott eszébe, hogy 1943. január 12-e történelmi nap lesz, hogy a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban napok alatt szinte teljesen megsemmisíti a kétszázezres 2. magyar hadsereget, amiben ő csak egy szám, egy baka, vagy éppen karpaszománnyal díszített szakaszvezető. Aki után csupán egy dögcédula marad, már ha marad. És nem tudott ő történészekről sem, akik még 75 évvel a halála után is azt kutatják, vajon pontosan hány magyar katona halt meg a Donnál, és hány a II. világháborúban. Unokája olvashatja csupán, miszerint a 2. magyar hadsereg 90 ezer, más források szerint 120 ezer, de az is lehet, hogy 150 ezer embert vesztett el, de az elesettek és a fogságba kerültek pontos számát nem lehet megállapítani. Csak egyetlen megye, Csongrád II. világháborús katonai halállistájára közel 20 ezer (több mint 20 ezer?) név került, Szeged talán 5 ezer, talán még több katonát veszített, közülük 3 ezer a Don-kanyarnál esett el. Mondom, ez csak egyetlen megye…
Ma rájuk emlékeztünk! Meg azokra, akik ugyan hazatértek, örültek, hogy csak két lábujjuk fagyott le. És akik lehet, hogy soha nem olvasták John Donne angol költő szavait. Miszerint:
„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja; ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”
De mi elolvashatjuk, megtanulhatjuk. Erre alkalmasabb napot január 12-énél nem is kínálhat magyar embernek a naptár.

Szöveg: Bátyi Zoltán,
fotó: Nagy Zoltán ny. pv. alez.